Törökbálinti Református Egyházközség

  • Increase font size
  • Default font size
  • Decrease font size

Szolgálatra predestinálva


Czibor József (1901-1992) egykori lelkipásztorunkkal készült riportot olvashat itt a kedves érdeklődő. A sorsot alakító Isten rengeteg kegyelemmel és próbatétellel árasztotta el, gazdag sors adatott neki, így az olvasmány mindnyájunk épülésére szolgálhat, valamint számos fontos adatot tudhatunk meg gyülekezetünk történetéből is.

A riportot Kálmán Péter külső-kelenföldi prédikátor készítette egy szeretetvendégség alkalmával, 1986 májusában. Rendelkezésünkre bocsátotta a lelkész leánya, Czibor Anikó.

Nagytiszteletű lelkipásztor úr, kedves testvéreim!

Először is kötelességemnek tartom, hogy a gyülekezet nevében gratuláljak a lelkipásztornak is, de a gyülekezetnek is a délelőtti istentiszteletért. Ez olyan megható volt és megindító, hogy még olyan helyen is virágok voltak, ahol azelőtt nem szokott lenni. Így virágozzék ez a gyülekezet időről időre, évszázadról évszázadra! Boldog az a lelkipásztor, aki ilyen gyülekezetet láthat a szószékről, és boldog a gyülekezet, amely ilyen lelkipásztort kapott az Úristen ajándékaképpen. Kovács Mihály is kiváló lelkipásztor volt, de ő templomot épített. Most a lelki templomot kell megépíteni, és boldog örömmel látom, hogy Kálmán Péter, mint az Úristennek az ajándéka, erre nagyon alkalmas lelkipásztor.

Most engedjék meg, hogy elmondjam az én életemről azt, ami számotokra tanulságos lehet. Előadásom címe: Szolgálatra predestinálva. Ez onnét jön, hogy néhány évvel ezelőtt a teológia megnyitásán jelen voltam, és dr. Tóth Károly püspök arról beszélt, hogy nemcsak a lélek predestinációja létezik, hanem van szolgálatra való predestináció is. ez azt jelenti, hogy van a Péter vagy a Pál, aki olyan szolgálatra lett kiválasztva, amit csak ő végezhet el.

Amikor a Csallóközben helyettesítő lelkész voltam 1927-ben, a lehulló falevelek között sétálgattam, és arra gondoltam, vajon az Úristen milyen feladatot bíz rám, hogy azt elvégezzem. Aztán később látni kellett, hogy mi volt a sorsot intéző Istennek velem a gondolata.

A konfirmandus fiatalokat is kérem, hogy figyeljenek az előadásomra, mert fiatal koromnak a történései csak évtizedek múlva jelentkeztek, és segítettek arra, hogy megvalósítsam a sorsot intéző Istennek az akaratát.

Gyermekkoromban két éves koromban egy pocsolyába, hatéves koromban, november végén a fagyos Dunába estem bele, és csak az utolsó pillanatban mentettek ki az egyikből is és a másikból is. Később ebből következtettem arra, hogy az úristennek van valamilyen célja velem, azért kímélt meg kétéves és hatéves koromban a biztos pusztulástól.

(Engedjétek meg, hogy külön nagyító szemüveget is használjak, mert a jobb szemem műszem, ki van operálva, a bal szememen meg szürkehályog van, szeptemberben operálják meg, hogy aztán tovább tudjak segíteni).

A középiskolát Pápán, a református főgimnáziumban kezdtem, akkor még nyolcosztályos gimnázium volt. A négy alsót Pápán végeztem el, azután Pozsonyba kerültem az evangélikus líceumba. Ez sorsdöntő volt a számomra, mert Balogh Elemér volt Pozsony református gyülekezetének a szervező pásztora, az első pozsonyi magyar református lelkész, ő építette a templomot és a többemeletes bérházat. Ő lett Pozsonyban az én hitoktatóm, és sorsformáló eszköz az Istennek kezében. Hogy Balogh Elemér milyen sokat tett az én életemben, azt majd látni fogjuk.

Én tulajdonképpen erdőmérnök szerettem volna lenni, de akkor összedőlt Nagy-Magyarország, és Selmecbányáról az erdészeti és bányászati akadémia átköltözött Budapestre, onnét Sopronba, most is ott van.

A szülőfalum, Dunamocs Párkány és Komárom között van, közvetlenül a Duna partján. A községi jegyző, mikor meghallotta, hogy otthon vagyok, üzent értem, magához hívatott, megkért, hogy segítsek neki, mert nincs munkaerő, és azt akarta, hogy legyek jegyző. Nem akartam természetesen, és amikor besoroztak 1921-ben, akkor volt nyáron IV. Károlynak a kísérlete, hogy visszakerüljön a magyar királyi trónra. A Kisantant (Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia) mozgósított, és én 1921 tavaszán mint besorozott katona, nem kaptam meg a behívómat ősszel. Mert fejnélküli intézkedések történtek, hogy itt a király, mi lesz most Csehszlovákiával, Erdéllyel, Jugoszláviával. 1921. december 21-én behívót kaptam a lévai rendőrkapitányságra, és ottan, amikor ádámkosztümben álltam a bizottság előtt, egy fegyveres katona mögém állt, és mint katonaszökevényt kísértek ki Csehországba, ahol a III. tüzérezrednél, Litomerzsicébe (régi nevén Leichneritzbe) kerültem, ahol lovastüzér lettem. Teljesen 24 hónapig, nem engedtek el egy órát sem belőle. 1923. december 21-én szereltem le. Amikor bevonultam, egy árva szót nem tudtam csehül, hát hiszen Nagy-Magyarországon nőttem én fel. Ott azután a déli szünetekben, amikor a többi bajtársaim aludtak, én cseh grammatikát tanultam. Később ütegtolmács lettem, majd azután ezredtolmács. A két év vége felé annyira helyes volt az én cseh kiejtésem, hogy idegenek nem hitték el, hogy nem cseh vagyok. Elég az hozzá, jegyzőgyakornok koromban fölmentem katonaság után Balogh Elemérhez, aki a hitoktatóm volt, és akkorra már püspök lett. Segítsen nekem: csehül, németül, magyarul tudok, valahova elhelyezkedni, valami hajóstársasághoz. Püspök atyám azt mondta, hogy az értelmiségre nagy szüksége van a kisebbségi sorsba került magyarságnak. Elvitt engem a teljhatalmú miniszterhez, aki azonnal le is vizsgáztatott az államnyelvből, és megígérte, hogy kinevez. De amikor én a katonaságból leszereltem, abban az időben még nem szlovák, hanem cseh volt a csendőrség is, meg a határőrség is. Én megszoktam, hogy csehül beszélek, hát lementem a csendőrlaktanyába, a határőrséghez, és beszélgettem. Egyszer aztán a csendőrparancsnok azt kérdezte, hogy miért nem maradtam én bent a hadseregben katonának. Ezt már egy őrnagy is mondta ott, Litomerzsicében, hogy elküld a tiszti akadémiára, mert a minisztériumban a magyar katonák részére nincs előadó. Én alkalmasnak mutatkozom, menjek el. Én azt mondtam neki: az én édesanyám magyar asszony volt, mit jelent ez: azt, hogy én a törvény által kényszerből lehetek cseh katona, de önként soha. Cseh katonatiszt nem leszek. És én ezt elmondtam a cseh csendőrparancsnoknak, aki feljelentett a nyitrai zsupáni hivatalban, hogy milyen irredenta vagyok. A teljhatalmú miniszteri kinevezés és a rendőrparancsnok feljelentése a zsupáni hivatalban találkozott. A csendőri feljelentés lett az erősebb, hála a sorsot intéző Úristennek. Nem neveztek ki jegyzőnek, hanem 1924 tavaszán jött egy skót misszió Közép-Európába,Budapestre is, de előbb Pozsonyba. Balogh püspök fölidézett engem, hogy bemutasson nekik, a skót missziónak, akiből az egyik dr. Kens, később Aberdeenben principálisom lett, és doktor Welster, aki 15 évig volt a budapesti skót missziónak a vezetője. nagyszerűen beszélt magyarul. Balogh püspök keresztülvitte, hogy engem az egész teológiai tanfolyamra ösztöndíjjal felvegyenek. Ezért aztán sikerült nékem –mint aberdeeni diáknak- Edinburgh-ban is és Glasgow-ban is egy-egy nyári szemesztert elvégezni. Így több szemeszterem lett, mint egy skótnak, mert nekik csak egy volt kötelező, én meg hármat elvégeztem. A Skóciában töltött évek, a három esztendő , sorsdöntő lett életemben, mert 1924 október elején kimentem azzal, hogy megtanulok angolul, és aztán kereket oldok, de karácsonyra már azt írtam a püspökömnek, hogy én lelkipásztor kívánok lenni. Ott adta Isten 1925 karácsonyán a jeligémet, amivel az én kedves kollégámat is beiktatása alkalmával köszöntöttem, a 37. zsoltár 5. versét: „Hagyd az Úrra a te útadat, és bízzál benne, majd ő teljesíti.” Most már 60 éve lesz karácsonykor, hogy ezt a jeligét én mindig szem előtt tartom, és kívánok hozzá alkalmazkodni.

Amikor hazakerültem, püspök úrnál jelentkeztem, 1924 októberétől 1927 nyaráig voltam Skóciában, 1927 nyarán felmentem Pozsonyba, jelentkezni. Az elküldött az espereshez, az esperes azt mondta, két hely van csak üresen, az egyik Komáromban, a másik pedig itt a szomszédban, Lakszakállason. tekintettel arra, hogy nékem a magyar református egyháznál nostifikáltatni kellett a skót oklevelemet, tanulnom kellett, vizsgáznom, ezért én Komárom helyett Lakszakállast választottam. Lakszakállas-Túriszakállas egybe van nőve, nem egészen egy kilométerre van Szilas. És volt egy ember a magyar történelemben, akit így hívtak: Pázmány Péter. Ő úgy írta a nevét, hogy szilasi és laki Pázmány Péter. Ma is élnek Pázmányok ottan. 12 éves korig református volt, aztán a jezsuiták karmai közé került, és a reformációnak nagy-nagy kerékkötője, ellensége lett. Annyit megcsináltam, hogy Szilason, ahol nem volt harang, meg odajártak a lakszakállasi templomba, sikerült harangot szereznem, az ott élő néhány református család számára, és így lett Pázmány Péternek az emléke megszentelődve az őseinek falujában, Szilason.

1929 januárjában táviratilag az esperes Ógyallára rendelt. Akkor volt, talán az idősebbek emlékezhetnek erre, 30-35 fokos hideg. Két presbiter egy-egy lóval befogott a szánkó elé, és engem toronyiránt elindítottak a 35 fokos, két méteres havon kivittek az állomásra. Ógyallán egy hónapig voltam, és 1929 februárjában Pozsonyba kerültem, ahol három funkciót töltöttem be: püspöki titkár voltam, hitoktató voltam, és lelkipásztor voltam.

Mint püspöki titkárnak kellett végeznem az összes adminisztrációt. Minden héten egyszer, kedden az iskolai referátumban, pénteken az országos hivatalba kellett mennem, egyházi ügyeket intézni. Mint hitoktatónak volt 34 hittanórám hetente. Ez még csak a hitoktatást végzőnek is sok. Mint lelkipásztor, minden lelkészi funkciót elvégeztem, mert a püspököm azt mondta, itt van Czibor, skót oklevele van, végezze.

Reggel 7 óra előtt elmentem hazulról, 8-kor már az evangélikus elemiben 10- ig hittanórám volt, hétfőn és csütörtökön is. Elmentem reggel 7-kor és este 11-kor, fél 12-kor térhettem haza. Akkor volt az a szörnyű hideg, és én nem engedtem a szobába befűteni, hiszen csak aludni mentem haza. Reggel felkeltem, elmentem otthonról és éjfél körül értem haza. Természetesen ez a munka nem tartható soká, egy jó évig. Idegösszeroppanást kaptam. A püspök, a principálisom elküldött nem az SZTK-ba, mert akkor ez már volt Csehszlovákiában, hanem egy ismerős, idősebb orvos ismerőséhez. Annak elmondtam, hogy milyen az életem. Azt mondta, mondjam meg a püspök úrnak, azonnal adjon négy heti szabadságot, és engedje, hogy megnősüljek. Az elsőt, a négy hetet azt megengedte, három hét keretén belül, de hogy megnősüljek, arról nem lehetett beszélni. Így történt azután meg, hogy három év után , mert közben , amikor idegösszeomlást kaptam, jött egy másik segédlelkész, Narancsik Imre, aki nyomorultul elveszett, mint kárpátaljai lelkész, nyolc évre elítélték az oroszok, elvitték, és a második évben meghalt. Így azután felosztottuk magunk között a munkát, mert a deáki idős nyugdíjas lelkész káplán hiányában arra kérte püspök urat, hogy az egyik titkárát engedje le mindig vasárnapra Deákiba prédikálni.

Amikor választásra került a dolog, a deáki gyülekezet 60 km-re van Pozsonytól, Galánta mellett, egyhangúlag engem választottak meg. 1932. március 13-án volt a beiktatásom Deákin, s ugyanabban az évben július 4-én megnősültem. itt van mellettem az én kis édes feleségem, aki hajlandó volt eljönni hozzám.

Deákin szereztem egy nagyszerű, két manuálos orgonát, a tanító tervei alapján, azután a közgyűlést is megreformáltam. Mert a templomban azért nem tartottak közgyűlést, hogy ott nem lehet káromkodni. Volt egy új iskolánk, akkor épült fel, és a régi iskola egyik terméből lett a magtár, a másikból pedig a tanácsterem. Ebben a tanácsteremben rendeztem a közgyűlést. Az asztal egyik végén ült a lelkipásztor és az igazgató kántortanító,, jegyzőkönyv vezetői minőségben, a szemben lévő oldalon pedig a gondnokok, presbiterek, és a többiek is. Három református kocsma volt deákiban, a gondnokokkal megbeszéltem, hogy a lócákat hozzák el,és leültettem mindenkit. Mert vásározó, kupeckodó nép volt a deáki, különösen a reformátusság. Mondtam, hogy ha valaki hozzá akar szólni, jelentkezzék. Erre nagy zúgás lett: nem vagyunk az iskolában! Hogy is ne, így meg úgy… De aztán beletörődtek. az egyik presbiter a gyűlés után kint az utcán azt kiabálta: Bevásároltunk ezzel a pappal, ezzel az atyaúristen sem bír! Hát, ez lett nekem jó!...

Közben Deákin lettem még a Dunán inneni egyházkerület pénztárosa. No, most jön egy roppant érdekes dolog. Akkor, a második világháború idején minden városban és minden községben megalakultak a cipőosztó bizottságok, Deákin is megalakult. Az elnöke Vitéz Dora Lénárt katolikus templomatya, bíró lett az elnök, a jegyző meg a községi írnok voltak a bizottság tagjai. De ők csak a jobb módú embereknek, a gazdatársaiknak adtak cipőjegyet meg talpalási jegyet. Sok panasz volt rájuk, erre az alispán elmozdította a bizottságot, és mivel én Nyitra-Pozsony vármegyének törvényhatósági bizottsági tagja voltam, és azon belül a havonta ülésező központi bizottságnak a tagja voltam, az alispán engem nevezett ki. Amikor a faluban ez elterjedt, sokan fellélegeztek. különösen a szegény emberek.

A szomszédban volt a katolikus egyháznak a nagybirtoka, ott egy szlovák gazda volt. Rögtön átjött, és megkért, hogy ő hiába kérelmezett, nem kapott cipőjegyet. Megígértem neki, hogy első lesz. Az első cipőosztó bizottsági ülésen kikerestem ennek gazdának a lányának és az unokájának a kérvényét. Azt mondtam: ennek a szlovák embernek a veje a Don partján mint magyar honvéd halt hősi halált. Ő lesz az első. A bíró szóvá tette, hogy tótnak nem adunk. Azt mondtam, itt nem a tótról van szó, hanem a hősi halott magyar honvéd özvegyéről és árvájáról.

Ezt nagyon meghálálta a sors, itt az Úristennek a jele van, a kegyelemnek a jele, mert amikor szerepeltem feleségemmel és gyermekeimmel a csehországi deportáláson, mert a csehek három és fél millió szudéta-németet kitelepítettek, 50 kilós csomagokkal, és hogy az ott maradt állatokat legyen ki gondozza, Szlovákiából a magyarokat telepítették oda, hogy az állatokat etessék. és ott találtak bútorozott szobát meg mindent, az egész lakást. Hát mi is szerepeltünk egy ilyen csehországi kitelepítési listán, amikor a szlovák gazda, mint a helyi szlovákság elnöke, azt mondta: Ezt a magyar embert nem engedem, hogy így megcsúfolják.-és kitörölt a listáról. Nagy-nagy kegyelmi ajándék volt ez.

És még egy dolgot kell megemlítenem, hogy az áttelepítések ’46-’47-ben voltak, mi ’47-ben kerültünk sorra. Előtte az utcán egy hívem figyelmeztetett, hogy tiszteletes úr, tetszett már kérni a kommunista párttól igazolást? Megdöbbentem: Én? Kommunista párti igazolást? Hát, semmi közünk egymáshoz!Hát, nem is azért, hogy kommunisták vagyunk, hanem hogy igazolják, nem vagyunk fasiszták. No, mondom, jó gondolat, és kértem. és micsoda nagy áldás lett ebből! Kiadtak egy szlovák nyelvű igazolást, amelyben azt írták, hogy a református lelkész volt az egyetlen értelmiségi, aki a proletárokat segítette és szerette. Tudniillik, hogy én a szegényeknek is adtam cipőjegyet. Nem néztem, hogy katolikus vagy református, a szegénység főleg katolikus volt. És így kaptam ezt a kiváló igazolást, aminek nagy hasznát vettem Törökbálinton.

1947. szeptember 4-én hajnalban indult el a vonatunk Magyarország felé. Négy vagon volt a miénk. ’47 szeptember 7-én érkeztünk meg Budaörsre, mert Törökbálinton nem volt olyan kitérő hely, ahol lehetett volna kipakolni.

Én előtte már egy hónappal, mint egy ilyen magyarokat áttelepítő szerelvénynek a kísérője, hivatalos személyként eljöttem a határig, aztán otthagytam a társaságot, leugrottam, és elmentem pestre a konventre. Egy hónap múlva, kérem, engemet áttelepítenek, már a gyülekezetemnek több mint 50%-át áttelepítették. Nem lehetne-e egy helyre kerülni. mert megtudtam, hogy volt két sváb református falu. Azt mondták, ők nem avatkoznak bele, menjek az államhoz.

Elmentem az áttelepítési kormánybiztoshoz, ott van egy körfolyosó, kihez forduljak, kit keressek? Minden kis fülkénél volt egy ajtó meg egy ablak. Amikor az egyikből kikiabáltak: Szerbusz, Józsi bátyám! Te is itt vagy? A Frici bácsit ( ez volt a deáki katolikus pap) nem telepítették ki? Nem, mondom, csak a kálvinista papot. Behívott, hogy nincs-e valami panaszom. Dehogynem, mondom. Voltam a területi felügyelőnél Törökbálinton, szóba sem állt velem, kezet sem fogott, pedig csak annyit kérdeztem tőle, milyen juttatásban részesülhetek. Mondta: Erzsébet utca 9. Elmentem megnézni, egy szoba-konyhás lomház volt. Hát egy ötszobás parókiának a holmiját hogy rakjam be egy egyszobás romos lakásba? Mikor ez a felvidéki barátom, aki főispáni titkár volt Éjsekújváron, neki elmondtam, hogy a felügyelő hogy viselkedett velem. Ülj le, mondta, és kettő sort írt: Czibor József kedves barátomnak az ügyét úgy intézze, mintha az enyémet intézné. Aláírás, pecsét. Tessék, add oda a felügyelőnek. Átadtam és hazamentem. Egy hónap múlva odaérkeztünk Budaörsre, előtte elmentem Törökbálintra, itt van a szerelvény, hova mehetek lakni. Azt mondta: Baross utca 2.

Ott egy erdélyi menekült székely volt, hentes és mészáros, mint az a Braun is, akinek 5 testvére volt, és itt volt a vágóhíd. Addig már a felügyelőnél volt a volt főispáni titkár írása, aki neki a főnöke volt, nem lehetett nagyon ficánkodni, és szót fogadott. Az utolsó sváb kitelepítés után érkeztünk, így áthelyezte a volt Braun féle hentesüzletbe, és mi megkaptuk a Baross utca 2-t. Ez egy kiváló épület volt, Majláthnak volt a főintézői lakása, ő volt a földbirtokos, és az ő kastélyából lett a tüdőgyógyintézet. Amikor megérkeztünk, kipakoltunk, elhelyezkedtünk, három gyermekkel: Anikó, Tünde, Csongor,- Csongor 4 és fél éves volt. Minden este ez a szava volt: Apucikám, menjünk haza, mert itt se templom, se harang nincsen. Deákin egy udvarban voltunk a templommal, és ő mindig a templom falánál játszott, és mindennap hallotta a harangszót. Három harang volt a templom tornyában, és ez neki hiányzott. És magam is a legfontosabbnak tartottam, hogy Törökbálinton, a tiszta sváb községben megkonduljon egy magyar református harang.

Elhatároztam, hogy harangot öntetünk. A presbitérium tudta a kisfiam kérését, és az öntés alatt lévő harangba beöntette a Csongor nevet. Így szól azóta is. 1948 adventján volt a felavatás, azóta szól a Csongor harang. ( Csongor 1948. október 18-án meghalt. nem érte meg a harang megszólalását.)

Igen ám, de kellett harangláb is a haranghoz. Hova menjek? Elmentem Csepelre a vasgyárba. A portás megkérdezte, milyen ügyben jöttem. Mondom: harangláb ügyben. Mi ilyennel nem foglalkozunk, nem lehet bejönni. Mondom, legalább a főmérnökhöz kapcsoljon be. Azt mondta, baj van magánál az emeleten, menjen haza, feküdjön le. De a könyörgésemre megtette, hogy az egyik főmérnököt kapcsolta. mikor kérdezte, mi ügyben jöttem, mondtam, harangláb ügyben, úgy lecsapta a kagylót, hogy még a portás is elkapta a fejét. hazamentem, szót fogadtam a portásnak, három éjjel nem aludtam. Úristen, mi lesz most. Volt egy felvidéki, deáki, aki hamarabb átjött, ő a Ganz-Mávag-ban dolgozott. Elmentem hozzá, Ambrus Jánosnak hívták. mondom neki, el akarok menni a gyáradba, mit kell mondanom, hogy a portás beengedjen. mondd azt, hogy személyes ügyben. Elmentem, a portás kérdi, hogy mi ügyben tetszett jönni, mondom, személyes ügyben. tetszett már itt járni? Nem. Tessék várni, elvezetem.

Ezt kell mondani Jézusnál is: személyes ügyben jövök hozzád, Uram. Bekopogtam, egy terem, benne két hölgy, az egyik odajön. kit tetszik keresni? A vezérigazgató urat. Milyen ügyben? Harangláb ügyben. Összenéztek, elkezdtek hangosan kacagni. ugyan kérem, mi ilyennel nem foglalkozunk. Kérem, anélkül nem megyek el, hogy a vezérigazgató úrral ne beszéljek. Épp a munkaügyivel tárgyal. Tíz perc múlva nyílik az ajtó, az egyik titkárnő odafut hozzá. Ez a pap forma ember harangláb ügyben jött. Tessék beengedni. bemegyek, le akar ültetni. vezérigazgató úr, én addig nem ülök le, amíg nem igazolom magam. Akkor én már Törökbálinton a szabadságharcos szövetségnek a társelnöke voltam, és a község ünnepi szónoka lettem. És van egy másik is, a deáki kommunista pártnak az igazolása. A vezérigazgató elolvasta. Hú, mondta, már ilyen papok is vannak? Tessék helyet foglalni, miben segíthetek? Harangláb ügyben jöttem, szeretnénk öntöttvas haranglábat. Kérem, mi ilyennel nem foglalkozunk. De, ha tetszik adni tervrajzot, megcsináljuk. Hát akkor kerítek. Haza se mentem, elmentem Újpestre a harangöntőhöz. Mondom neki, hogy mi a helyzet. Nincs semmi baj, van nekem egy mérnököm, három nap alatt elkészíti. harmadik nap elmentem érte és vittem a vezérigazgatóhoz. Meglátott, azt mondja, kérem, nem olyan sürgős. de igen, nekem nagyon sürgős. Három hónap múlva megáll egy autó, bejön a vezérigazgató a helyettesével, és egy harmadik személy. Kérem, a harangláb elkészült, szállítható. Van-e még valami kérése. Igen, van. A harangláb itt fog állni, szabadon nem állhat, vasrácsos kerítéssel be kell keríteni. A helyettese azt mondja, van egy elbontott lépcsőházi korlát, az ide éppen jó lesz. Van még valami kérése? Van. Papzsák-telhetetlen: tetszik ismerni a mondást… Mi az? A kerítésre kell hirdetőtábla, üveggel, az üveget védőráccsal borítva, azt kérem. megcsináljuk azt is. kiszállították, a munkások felállították a haranglábat, bekerítették, rászerelték a hirdetőtáblát is, azóta ott áll.

De eddig én csak független, önálló, missziós lelkész voltam. 1948 végén, amikor megszólalt a Csongor harang, akkor anyásították a gyülekezetet. 49-ben volt a lelkészválasztás, én addig Újpesten szolgáltam, és természetes, hogy megválasztottak. 1949. február 13-án (Deákiban március 13-án) volt a beiktatásom. Benkő István esperes iktatott be, és nagyon a lelkére kötötte a gyülekezetnek, hogy viselkedjenek.

Kellett aztán, az iskolában az öregeknek a padokban ülni kényelmetlen dolog, ezért kellett egy imaház, imaterem. Azt más nem adhat, csak a lelkész. ott volt az óriási vágóhíd és mellette még négy helyiség. amit felajánlottunk a gyülekezetnek, tíz évre, ingyen bérbe adjuk, de az átalakítás költségeit fedezni nem tudjuk, fedezze a gyülekezet. De pénz nem volt, nekem sem volt fizetésem. A gyülekezet kapott szőlőt meg őszibarackot, néhány hold, kaptam én is egy hold szőlőt, ez volt a megélhetés. Sajnos, a belföldi telepesek közül olyan sok férges került oda, hogy a termés nagy részét ellopták. Elmentem Bereczky püspökhöz. tessék figyelni, fiatalok, mert most jön egy érdekes dolog.

 

Rendszeres alkalmak

Istentisztelet
Vasárnap 10.00

Gyermekistentisztelet
Vasárnap 10.00

Bibliaóra
Csütörtök 18.00

Ifjúsági óra
Péntek 17.30

Énekkari próba
Péntek 18.30

Gyülekezeti nap
Minden hó első szombat
reggel 8.00

Elérhetőség

Törökbálinti Református Egyházközség

2045 Törökbálint József Attila u. 31.

Hivatali fogadóidőpontok:

Vasárnap: 11-12

Időpont egyeztetéssel bármikor. 

Mobil: +36 30 639-64-41

Email: info@tbref.hu

Gyülekezetünk bankszámlaszáma:
GIRO:
10918001-00000429-19890002  HUF
IBAN:
HU98 1091 8001 0000 0429 1989 0002
Számlatulajdonos neve:
Törökbálinti Református Egyházközség